Rengeteget olvashatunk és számtalan könyv született már e témában. Számomra alapmű volt Raymond Moodynak az Élet az élet után című könyve évtizedekkel ezelőtt. Ami nagyon érdekes, hogy sok egyező vagy közel azonos történetet találhatunk a visszatérők beszámolóiban és rengeteg a párhuzam az egyes emberek történetei alapján. Ez semmiképp nem lehet „véletlen”.
Dobronay László filmrendező a Csillogás című filmben részletesen beszámol arról, amit Ő maga tapasztalt a halálközeli élményről.
Hálásan köszönöm, hogy nekünk is beszél erről az átélt eseményről, mert azt gondolom a halál fogalma a legtöbb emberben rémületet és erős ellenállást vált ki. Ha át tudjuk alakítani a gondolatainkat egy visszatérő és hiteles ember beszámolója alapján, az rendkívül sokat segíthet mindenkinek. Hiszen egyszer mi is és hozzátartozóink is elérkezünk majd oda, ahol Ő már járt és nem mindegy hogyan tesszük ezt. Elfogadással, szeretettel és békében vagy félelmekkel telve érkezünk majd meg.
fotó: Dobronay Sára
„Milyen lehetséges magyarázatok vannak a halálközeli élményekre? Emberek százai állítják, hogy meghaltak, és azért élnek, hogy erről beszéljenek. Az ő halálközeli és testen kívüli élményeik hitelesen mutatják be a túlvilágot? Esetleg traumás esetek okozta hallucinációk lennének? Vagy valami más? Néhány pácienst klinikailag halottnak nyilvánítottak, és később újraélesztettek. Mások hajszál híján meghaltak, de nem igazán gondolták őket halottnak (mint például az autóbalesetek túlélőit). Megint mások valóban meghaltak -- véglegesen - azonban még elmondták, hogy mit láttak a haláluk előtt. Annak meghatározása, hogy mi tekintendő a halál beálltának, erősen vitatott kérdés. Régen az orvosok csupán a szívdobogás és a légzés megszűnésére hagyatkoztak. Újabban az EEG-t, vagy agyhullám vizsgálatot használják. Bármit is tekintünk a halál beálltának, a legtöbben biztosan egyetértenénk abban, hogy ezek az emberek sokkal közelebb kerültek a halálhoz, mint a ma élők többsége.” /Raymond Moody, a pszichiátria doktora, kutató/
- Kedves Laci, pontosan mi történt Veled, ha jól tudom 23 éve?
- 1993. július 23-án reggel, akkori munkahelyemre, a Magyar Televízióba tartottam kis piros sportkocsimmal, amelyet nem sokkal korábban vásároltam. Az úton előttem araszolt egy teherautó, amit hosszú kilométereken keresztül nem tudtam megelőzni, mert folyamatos volt a forgalom a szembejövő sávban. Amikor az előzést elkezdhettem, egy hosszú, egyenes útszakaszon jártunk. Előzés után visszaálltam a saját sávomba, mentem tovább még két-háromszáz métert. Tisztán emlékszem, ahogy előttem ment egy kék Zastava típusú autó, öten voltak benne, és mivel szűkösen ültek hátul, a középső utas széttárta az üléstámlára kezét a hátsó ülésen, hogy jobban elférjenek. Ekkor autóm oldalra csúszott, és átsodródott velem együtt a szembe jövő sávba, ahol ekkor már egy busz közeledett. A busz egyre inkább fölém tornyosult, olyan közel voltam, hogy először tisztán láttam, ahogy a vezető megmarkolja a kormányt, felkészülve az ütközésre, majd már csak a busz eleje volt mellettem. Ekkor, az ütközés előtti utolsó pillanatban – mint később kiderült, azért, mert ráléptem a gázra – kivágódtam a busz elől. Félig az útpadkán, félig az úton mentem tovább. Az útra próbáltam kormányozni az autómat, a nagy sebesség miatt az útpadka annyira megdobta az autót, hogy az teljesen lepattant az útról, és végül száznegyvennel frontálisan egy fának ütköztem. Az autó több mint egy méterrel rövidebb lett. Megfogott a biztonsági öv. A kormány az arcomba csapódott, gyakorlatilag kettétört a fejem. S ahogy a kormány a becsapódáskor visszalökte a fejemet, hátul is ért egy erős ütés a fejtámlán keresztül. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, majd megláttam a pókhálóvá tört szélvédőt, én pedig azon nyomban kipattantam a roncsból. Az első pillanatokban szemmagasságból láttam az eseményeket magam körül, mintha csak a saját lábamon állva szemlélődnék. A mögöttem haladó teherautóból a szakállas sofőr és fiatal kísérője is kiugrott. A fiatalabb a közelben lévő nyomda portásához sietett, hogy hívja a mentőket, míg a sofőr aggódó arccal rohant felém. Próbáltam megnyugtatni, hogy láthatja, semmi bajom, a kocsi miatt sem kell aggódnia, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyre csak közeledett, olyan iramban, hogy szinte feldöntött a vállával. Ám az ütközés nem történt meg. Áthatolt rajtam.
- Gondolom itt kezdődtek azon tapasztalásaid, melyek a földi mércével nem igazán érthetők meg. Mesélj nekünk erről kérlek!
- Nem értettem, mit történt. Ahogy azt sem értettem, hogyan hallhatom, mi történik a portásfülkében – hiszen én az úton állok. A portás ugyanis látta az ütközést, azonnal mentőkért tárcsázott, mire a kocsikísérő odaért, már velük beszélt. Azt is tudtam, hogy a hölgy, aki felvette a telefont, egyedül neveli gyermekét, aki egyedül, lázasan fekszik otthon. Nem volt időm gondolkodni mindezeken, mert a tekintetemmel ösztönösen a mellettem és részben rajtam átviharzó férfit követtem. Megfordultam, láttam a roncsot, benne egy sérülttel.-Te jó ég! Összeütköztem valakivel, akit veszélybe sodortam? – gondoltam kétségbeesve. Ám ekkor a fák mögött mintha kinyílt volna egy ajtó, mindent fény öntött el, furcsa, ezüstös lett a táj. Megváltozott minden. Amit láttam, az sokkal több lett, mint amit eddig láthattam, amit hallottam, az sokkal több lett a hallhatónál, kiteljesedett minden érzetem. A fénybe, ami a fák fölött jelent meg, aztán belépett valaki. Mivel fény vette körül, nem láttam az arcát, mégis ismerős volt, olyan, mint ha az Őrangyalom, vagy a Mesterem lenne. Érzékeltem a földi dolgokat, azt, ahogy a kamionos rángatja a roncs ajtaját, miközben tudtam, hogy mit gondol ő és az arra autózók. Egy kismama, aki éppen szülni ment férjével a kórházba, elsírta magát, amikor meglátta a baleset helyszínét, és az autóban lévő testet. Igazságtalannak tartotta, hogy pont akkor hal meg valaki, amikor ő éppen szül, az nem lehet, hogy valaki csak azért menjen el, hogy átadja a helyét a világban másnak. Vigasztaltam volna, hogy ez nem így van, de nem hallhatta, amit mondok neki.Egy idős férfi, aki utánfutóján gyümölcsrekeszekkel egy piacról ment hazafelé, csak legyintett:
- Dögölj meg, ott, ahol vagy, megérdemled, ami veled történt! Így jár, akinek ilyen autóra telik – gondolta. Tehetetlen voltam, mert nem mondhattam el neki, mennyi munka árán jutottam a kocsimhoz.
- Kikkel találkoztál ott és adtak-e át fontos üzenetet Neked? A visszatérők a legtöbb esetben beszámolnak arról, hogy lepergett előttük életük filmje. Átéltél-e Te is ilyen eseményt?
- Közben felfogtam, hogy néhányan megálltak mellettem az úton. Olyan lelkek, akik már nincsenek közöttünk. Az édesapám, a nagybátyám, a nagypapáim, dédnagymamám és olyan rokonok, ismerősök, akikkel mindegyikkel dolgom volt az életben, csak valamennyien meghaltak már. Olyan volt mindenki, mint amikor a Hold besüt egy tisztásra, ahonnan az esti pára emelkedik fel.Nem volt szemem, mégis láttam, nem volt fülem, mégis hallottam, nem volt testem, mégis éreztem őket. Gondolati síkon, telepatikusan érintkeztünk, azonnal láttam a másikban megjelenő gondolatot. Nem voltak titkaink egymás előtt.
– Túl korán jöttél. Nem kellett volna még meghalnod! – csendültek fel édesapám szavai, mire én teljesen megzavarodtam.
- Hogy lehet ez? - kérdeztem. - Hiszen ti...
- Úgy, hogy te is meghaltál.
- Az nem lehet, hiszen itt állok a kocsim mellett.
- Akkor nézz be az autóba. Akit eddig magadnak gondoltál, az a test van bent – mondta édesapám.
Odaléptem - vagy inkább odasuhantam az autóhoz, hiszen az éreztem, hogy felemelkedek -, és úgy néztem meg a bent ülő testet a szélvédőn keresztül bedugva a „fejemet”. Láttam, hogy a testet megfogta a biztonsági öv, de a fejem az utastérbe benyomódó kormánynak vágódott, szinte kettétört, ömlött belőle a vér. Nem ismertem magamra, hiszen életben még soha nem láttam szemtől szemben magamat. Ez nem olyan volt, mint amikor tükörbe néz az ember, vagy fényképen látja önmagát, hiszen most szemtől szembe tapasztaltam meg azt, ami már csak az élettelen test, amit eddig én töltöttem be. A megismerés pillanatában megfordult velem az egész világ. Az ott én vagyok! Pontosabban, akinek eddig hittem magamat. S ezzel a felismeréssel mintha mázsás súly esett volna le a vállamról.Emelkedni kezdtem. Egyre magasabbra, egyre mélyebbre tartottam valami felé. Mintha valamiféle csillagködön jártam volna, ami egy utat rajzol ki előttem. A sötét ég egy fényes pontja felé közeledve érzékeltem, milyen sokan is haltunk meg abban a pillanatban. Csillagként vonultunk a csillagos égen. Rengeteg, egymást véletlenül sem keresztező út tartott a nagyon fényes hely felé, mely jobb szó híján egy rétre emlékeztetett. Egy élettel, növényekkel, állatokkal, lelkekkel, eddig általam nem látott, tapasztalt lényekkel teli helyre kerültem, ahol mindent egyszerre láttam, egyszerre hallottam, egyszerre érzékeltem. Aztán hirtelen bármennyire is akartam, képtelen voltam továbbmenni. Bár ezt senki nem kívánta tőlem, mégis éreztem, hogy számot kell vetnem az életemmel. Szembe kell néznem önmagammal, mert, ha nem teszem, nem juthatok tovább. Ekkor indult el életem filmje. Életem állomásai idéződtek fel bennem, huszonöt évem minden pillanatát éltem át újra. Sorban visszafelé, s mégis egyszerre. Amikor jótettemhez értem, akkor kellemes érzés töltött el, mert láttam a gondolatom kialakulásától a cselekedetem befejezésén át egészen a másik embernek az életében bekövetkezett szeretettel teli változásig mindent.Láttam a mulasztásaimat; mindent, amit megtehettem volna, de nem tettem meg. Szembesültem azzal, hogy nem szeretetben éltem. Láttam, hogyan akartam hatni másokra, hogyan akartam mások döntéseit befolyásolni, akárcsak gondolati síkon. Itt pillanthattam bele a pokolba is, az egyik régről ismert lélek révén, aki a családja elől is titkolta, mekkora adósságot halmozott fel. Végső elkeseredésében úgy döntött: felakasztja magát. Kétségbeesésétől halála után sem tudott szabadulni, odaát is minden pillanatban reményt és értelmet vesztve az öngyilkosságára készül. Gyötrelmes állapotban létezik, a saját poklát járja: érzékeli, hogy a halállal nincs vég, ezért folyton arra készül, hogy felakassza magát. Újra és újra meg akarja tenni. S egészen addig így megy ez, amíg meg nem halnak azok, akiknek az emlékezetében él, vagy nem tudatosítja, hogy van folytatás, és választhat új életet. Mi ez, ha nem maga a pokol?!
- Visszatérő embertársaink elég gyakran számolnak be arról, hogy megváltoztak. Ki így, ki úgy. Van, akiben aktiválódnak erős spirituális képességek, melyek addig nem voltak (vagy nem akarta észrevenni). Te mit tapasztaltál és milyen változások történtek az életedben a felépülésed után? A legtöbb ember ilyen erős behatás után elgondolkodik azon, hogy miért volt szükség az ő életében egy ilyen szerencsétlenségre. Ha feltételezzük, hogy nincsenek véletlenek, akkor felmerülhet az a kérdés az emberben, hogy miért pont vele történt ez?
- Amikor rossz gondolatomat, kimondott szavamat, vagy cselekedetemet éltem át ismét, akkor bánkódtam, és nagyon rossz volt látnom, mit tettem másokkal gondolatban, szóval, cselekedettel, vagy éppen a mulasztásom által. Szégyenérzet öntött el. Láttam az életemet, érzékeltem a körülöttem lévők gondolatait, azt, hogy mi vezérli őket a cselekedeteikben, mit miért mondanak. Korábban – ahogy az emberek többsége – ösztönszerűen éltem. Tanácsokat osztogattam olyankor, amikor nem kellett volna, próbáltam sugallni a másiknak, hogy szerintem mi a jó, mi a helyes, mit kellene tennie. Csakhogy nem a másik ember életét élem, neki kell döntéseket hoznia, és semmilyen módon nem befolyásolhatom, sem gondolatban, sem szóval, sem cselekedettel! Volt, amikor azt tapasztaltam, hogy mások engem bántottak meg. Ilyenkor az volt a legjobb, ha megbocsáthattam annak a léleknek, akinek minden egyes gondolatát, és a rossz cselekedete által megélt szenvedésének minden egyes pillanatát láttam magam előtt. Amikor tudatosult bennem, hogy mi történt, s kívülről láttam az eseményeket, azt tapasztaltam, hogy benne vagyok valakiben vagy valamiben, és ő is bennem van. Máshogy nem tudom megfogalmazni. Olyan fény járt át, olyan fokú szeretet, ami felfoghatatlan. Lubickoltam benne. Ezen a végtelen szereteten keresztül láttam a saját tetteimet, gondolataimat. Teljesen más értelmezést kapott minden. Döbbenetes volt ez a felismerés. Tudtam, mit kell tennem: egyenként bocsánatot kértem azoktól, akiket valaha is megbántottam, s ott vannak velem, mert a földi életük véget ért - ezek a lelkek kezdtek eltűnni mellőlem. Miközben mérhetetlenül fájt, hogy hiába esdeklem a még élők bocsánatáért – hiszen végiglátogattam mindenkit, aki balesetem pillanatában élt – de ők értelemszerűen nem érzékelhették, hogy mellettük vagyok. Én pedig már előző életeimben jártam. Egyszer jómódú voltam, máskor nélkülöztem; egyszer francia szerzetesként baktattam az úton, máskor spanyol tengerészként családom rimánkodása ellenére Dél-Amerikába hajóztam, s hajótörést szenvedtem - soha nem térhettem vissza onnan. A legkülönösebbnek azonban azt tartom, amikor Jairus lányának láttam magamat, akit annak idején Jézus feltámasztott. (Kicsi koromban vallásosnak neveltek, de ezt a bibliai történetet korábban nem ismertem.) Másodpercek alatt ezer évek kavarogtak bennem, mint egy kristálygömbben. Mindegyik élet példája arra utalt, hogy mikor, miért nem tudtam a szeretet szerint élni, és hogyan alakítottam a feladataimat életeim során, hogy megoldjam minden el nem végzett feladatomat a szeretetben. S láttam magamat újra ebben az életemben, magzatként, amikor édesanyám hasában is megtapasztaltam a létemet. Majd közvetlenül születésem előtt is, amint kiválasztom azt a családot, amelybe kerülni akartam – azokat az embereket, akiket szüleimnek, testvéremnek, feleségemnek, gyerekeimnek ismerek. Újra átéltem, láttam és éreztem minden gondolatomat, szavamat és tettemet, valamint azok következményeit. Teljesen letaglózott az önmagammal való szembesülés. Hiába tartottak jónak az ismerőseim és a barátaim, a kendőzetlen valóság rádöbbentett a hibáimra, arra, hogy valójában milyen ember voltam, mennyire nem a szeretet útját jártam életemben.
- Sokan számolnak be arról is, hogy találkoztak a legmagasabb szeretettel, amit valaha is el tudunk képzelni, Istennel. Te hogyan élted ezt meg? Találkoztál-e olyan lényekkel, akiket nem feltétlen emberként láttál megjelenni? (angyalok, fénylények, stb.)
- Mivel mindenkivel elszámoltam, végül már csak az édesapám maradt mellettem. Tovább kell menned, de most már egyedül – mondta, és a következő pillanatban már azt tapasztaltam, hogy a többi lélekhez hasonlóan eltűnik ő is, azután pedig – SEMMI. Az ŰR. Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Minden eddig megtapasztalt, minden vallás, ember, az egész teremtett világ fölött álló VAN. Benne van a múlt, a jelen, és a jövő. Benne van a kezdet és a vég, a minden és a semmi. Öröktől fogva van, és örökkön örökké lesz. Minden és mindenki bennem volt, én magam pedig az egész részévé váltam. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes lélek egyetlen lényként kapcsolódik össze, valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem, hiszen ő az Isten. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál. Végre hazatértem. Ott voltam, ahová mindig is vágytam, s amiről egész életem során fogalmam sem volt. Hallottam a szférák zenéjét. A világ teremtése előtti pillanatot érzékeltem, a nagybetűs és tökéletes boldogságot. amit szerettem volna, ha sosem ér véget. Most először éreztem, hogy végre otthon vagyok. Néhány pillanat múlva tudni akartam, hogyan működik az univerzum, ami Naprendszerünkön, sőt az összes emberi illúzión is túl van. Először a Föld felett száguldottam, majd fénysebességnél gyorsabban elsuhantam a Naprendszer át a Tejút, vagyis galaxisunk centrumán keresztül, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam.
Megtudtam, hogy ez a Galaxis – az univerzum összes többi Galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Az egész teremtett világ, az univerzum összes teremtménye elhaladt mellettem. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban! Elképzelhetetlen csoda volt!
Ekkor megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak erre az üresség-élményre, ami az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam, ami kezdet és vég nélkül való volt. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal, Istennel. Azt láttam, hogy minden, ami van, szó szerint azonos Vele, és Veled és önmagammal. Minden és Mindenki Ő. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Az Istenség több az életnél és a halálnál! Ez nem a VAN és nem a NINCSEN. Ezt, amit átéltem, még annyira sem tudom elmagyarázni, mi történhetett. Olyan volt, mint ha a teremtés előtti pillanatba léptem volta, ahol nincs még élet, nincs még idő, nincs semmi sem, csak a VAN. A megbocsátó szeretet átjárt, megszűnt a léttudatom. A következő pillanatban eggyé váltam a világmindenséggel. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki, Istenné váltam volna. Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs is ott. ISTEN ITT VAN – és most Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az emberek megpróbálnak Istenné válni, pedig már Isten vagyunk. Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy – igen, Te. És nincs halál, halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Erről szól valójában ez az egész. Emberi lelkek mandaláját láttam, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem. Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság, egyetlen lélek sem benne rejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya. Ekkor ébredtem arra, amit soha nem felejtek el: mi magunk üdvözítjük, váltjuk és gyógyítjuk meg önmagunkat. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettünk teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmunk. Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének, ami a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek. Egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
- Édes Istenem, mennyire szeretem az életemet!
- Ha választhattál volna, inkább ottmaradsz vagy a visszajövetel lehetősége töltött el nagyobb örömmel?
– Menj, neked még van feladatod! – szólalt meg egy férfi megnyugtatóan zengő bariton hangja, miközben azt éreztem a vállamon, mintha egy kéz érintene meg. Ugyan hová és miért mennék, amikor végre megérkeztem?! – futott át az agyamon, ám minden szétmállott az ujjaim között, bármibe is próbáltam kapaszkodni. S mintha egy hatalmas tölcséren átfolynék, úgy lettem a teljességből egyre kisebb és kisebb, míg végül egészen apróvá zsugorodott a lényem, és a roncsban ülő testem homlokán keresztül tértem vissza, s töltöttem ki újra a teret. Olyan volt, mintha újra megszülettem volna. A kocsi belengett, testem az ülés támlája és a biztonsági öv között ritmikusan mozgott, ahogy a teherautó sofőrje próbált a biztonsági övem és a háttámla fogságából előre-hátra mozgatva kiszabadítani. Talán ez volt az a szívmasszázs, ami újjáélesztett.
– Istennek hála, él! – kiáltotta a kamionos. Kinyitottam a szememet. Mintha pókhálót szőttek volna elé. Négy perc, harminchét másodperc után tértem vissza az életbe. A kormánymű szétcsapta a fél arcomat. Szólni akartam, de minden fogam külön mozgott, mint a zongora billentyűi. Láttam, hogy a kocsi ajtaja belülről záródott be, ezért nem tudták kinyitni kívülről. Erőmet összeszedve az ellenkező állásba hajtottam a zárnyelvet, mire kívülről kinyitották az ajtót. Az autóból már a mentősök emelték ki. Három liter vért veszítettem, az alsó állkapcsom tizenhat helyen tört el, jobb fele az agyam és a koponyám közé csúszott, az egyik darabka a fogammal együtt a tüdőmbe került, továbbá gerinc- és koponyaalapi törést is szenvedtem… Előbb az Árpád Kórházba, majd a Fiumei útra szállítottak, ahol az első műtét mesterséges kómájából nem sikerült felébreszteni: valódi kómába estem. Láttam magamat felülről, éreztem és tudtam mindenről, ami körülöttem zajlik – mégsem tudtam elhagyni testem környezetét. Feküdtem az intenzíven, láttam a szoba másik felében, ahogy egy idős, fejkendős néni mártogatja a kifli csücskét a kávéjába. Tudtam, hogy két nap múlva meg fog halni, s két nap múlva meghalt. Kisfiút hoztak be, kigurult a labdája az útra, elütötte egy kamion, a szülei jajveszékeltek. Felesleges, gondoltam, hiszen hamarosan fel fog épülni. Hamarosan felépült. Csak azt nem értettem eleinte, hogy a szülők ezt miért nem tudják. Két hét után nyitottam ki a szememet, de még időnek kellett eltelnie, mire végre teljesen magamhoz tértem – bedrótozott fejjel. Egy nő ült az ágyamhoz és kérdezősködni kezdett. Egész addig nem értettem, ki ő, míg elő nem vett egy papírlapot, amin megismertem a saját írásomat: „Jártam valahol.”Félig-meddig magamon kívül lehettem, amikor ezt írtam, s bár nem akartam beszélni a halálközeli élményeimről, mert féltem, hogy bolondnak néznek, végül, félve kissé, de mesélni kezdtem az ápolónőnek. Legnagyobb meglepetésemre, megrökönyödés és hitetlenkedés helyett sírásban tört ki. Miután a könnyektől újra szóhoz jutott, csak annyit mondott:
– Köszönöm! Tudja, két hete halt meg az édesanyám. Az, amit elmondott, most sokat segített nekem. Ekkor eszembe jutottak a túlvilágon hallottak: „Menj, neked még van feladatot!” Ám, megérteni és elfogadni nem ugyanaz. Mérhetetlenül vágyódtam vissza, és sokáig tartott belátnom, hogy az itteni életem része a nagy egésznek. A vártnál gyorsabban, egy hónap alatt gyógyultam fel annyira, hogy először hazaengedtek a kórházból. Megdöbbentek, amikor bejelentettem, hogy kocsival mennék haza és természetesen magam vezetném az autót. Nem én hibáztam, hanem a technika. Aztán még hét hónapig tartó gyógyulási folyamat alatt, számos műtétet követően sikerült teljesen talpra állnom.
- Ezt követően hogyan alakult az életed, hogyan változtak meg a kapcsolataid? Olvastam több olyan beszámolót, hogy kicserélődnek a barátok, lemorzsolódnak emberek, átértékelődnek a kapcsolatok a gyógyulást követően.
- Gyógyulásom közben lassan más emberré váltam. Nem csak kívülről - belülről is. Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam – és néha most is kicsúszok ebből a világból, és azt kérdezgetem: „Élek?” Álomszerűbbnek tűnik ez a világ, mint a másik. Átértékelődött az életem, de nem bánom. Ráadásul egy kivétellel az összes barátomnak gondolt ember hátat fordított nekem. Ahelyett, hogy fájt volna, megkönnyebbültem. Soha többé nem akartam mások elvárásainak megfelelni, tetszelegni. Esélyt kaptam, hogy jobb ember legyek! Visszatértem dolgozni, a halálközeli megtapasztalásaimnak azonban híre ment. Egyre-másra kapom a megkereséseket, egyénileg, vallási és civil közösségektől, határon innen és túl, én pedig megyek és személyesen mesélem el, mi történt velem, és mit tapasztaltam az életben arról, hogyan tudjuk megvalósítani a szeretetet egymás között. Nem hoztam fényképet odaátról, csak az összetört az autóról készült fotókat tudom megmutatni… Nem fontos, hogy higgyenek nekem! Az a fontos, hogy napról napra több tudjak lenni, többet tudjak adni. Nekem ennyi elég. Nem akartam minderről nyilvánosan beszélni, nem kerestem az alkalmakat – megtaláltak. Nem vagyok különleges, ha bárkin segít, hogy személyesen találkozhat velem és meghallgat, az örömmel tölt el. Ugyanakkor tudom, hogy mindez nem az én érdemem. Én csak eszköz vagyok. Azzal térhettem vissza, hogy feladatom van! Igyekszem vigaszt nyújtani, gyászt feldolgozni. Milyen érdekes például, hogy egy halálos beteg gyerek, ahelyett, hogy önmagával törődne, inkább a szüleire összpontosít, őket nyugtatgatja, miattuk igyekszik tűrni a szenvedést. A halál nem elszakít, csupán egy másik állapotot teremt, mely az érzékszerveinken túl létezik. Rossz pillanataimban ugyan honvágyam van, ám az életszeretetem végül mindig felülkerekedik. Nem hiszek a túlvilágban, hanem tudok róla. A kómám is arra tanított, hogy a szeretet él és éltet, ha a mozdulatlanul fekvő nem is válaszol, érez és megél mindent. Nem ítélek és nem ítélkezem, viszont képes vagyok megfontoltan cselekedni, őszintén bocsánatot kérni, valamint megbocsátani másoknak és önmagamnak is. Meglátom a másikban az embertársamat. Fél évtizeddel a balesetem után ismertem meg a feleségemet, aki két gyermekkel ajándékozott meg. Boldoggá tesz, amikor azt tapasztalom, hogy az életem és az életfelfogásom követendő példa, s a megtapasztalások során magam is tanulhatok. Emlékszem, ahogy évekkel ezelőtt az akkor még óvodás Péter fiam az ablakban talált Mikulás-ajándékokat nagy gonddal kettéválogatta. Mondtam neki, hogy kedves tőle, de erre semmi szükség, Sára, a testvére és mi, a szülei is ugyanennyi ajándékot kaptunk. Ám ő így szólt: – Van bent az óvodában egy fiú, akiről tudom, hogy semmit sem kap. Neki viszem be az ajándékaim felét, s majd azt mondom, hogy véletlenül nálunk tette le a Mikulás az ő ajándékát is...
Nincs az a tárgy, ami előrébb való lehetne az embernél. Hiszem, ha van mit megosztanunk, utunkba kerül, akivel megtehetjük. Sőt a legnagyobb kincsek, amikre oly’ sokan áhítoznak, nem is tárgyak, hanem jó szó, idő. Csodákra képes az, aki időt szán a másikra, meghallgat egy elesettet. Teljesen hétköznapi módon igyekszem tudatosan, szeretetben élni, és a helyükön látni a dolgokat annak tudatában, hogy ami körülvesz bennünket itt a földön, az csupán illúzió. Ugyanakkor nincs bennem félelem. Miért is lenne? Mindig próbálom magamban tartani azt az állapotot, amit akkor átéltem. Életem nagy ajándékának tartom ezt a tapasztalást. Lubickolok abban, amiben lehet, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Minden pillanatot próbálok úgy megélni, mintha az utolsó lenne. Tudom, mit jelent az élet, és mi vár rám odaát.
- Mindannyian tanuljuk azt, hogyan válhatnánk jobb emberré és erre kapunk különféle tapasztalásokat életünk során. Azt gondolom szeretni tanulunk feltétel nélkül mindnyájan. Mit üzennél az embertársaidnak a világban, mire figyeljünk és hogyan éljünk?
- A szeretetben az az első, hogy nem ártok senkinek – még magamnak sem. A második, hogy megbocsájtok mindenkinek – még magamnak is. Végül pedig ott segítek, ahol tudok – még magamon is. Mindezt azért így, hiszen magam számára én vagyok a legfontosabb, csak akkor tudom magamon keresztül megmutatni az általam elérhető legnagyobb szeretetet, ha első sorban én élek egészségben, szeretetben, bőségben. Ezután következhet csak a többi, hogy személyválogatás nélkül, viszonzásvárás nélkül, teljes odaadással teszem ezt meg mindenkivel szemben. Vagyis, nem teszem a másik emberrel azt, amit nem akarom, hogy velem megtegyenek - vagy ha jobban tetszik, akkor azt teszem a másikkal, amit elvárnék, hogy velem tegyenek. Az élet azonban olyan feladatok elé állíthat, hogy az ember átgondolja ezeket a fenti dolgokat, mégsem tudja, mit tegyen - akkor pedig azt tapasztaltam, hogy a lelkiismeretem a végső eligazító. Gyakran tapasztaljuk, hogy valaki rosszkedvű mellettünk, rossz állapotban van érzelmileg, fizikailag. Hogy kéri-e a segítségünket, azt a másiknak kell eldöntenie. Ha nem kéri, az általa emelt korlátot nem lehet átlépni. Ott kezdődik az ő élete. Lehet, hogy kíméletlenül hangzik, de a másik fájdalmát nem kell magunkra venni. Ha nem lehet a másiknak megmutatni azt, hogy a szeretet milyen gyönyörű, ha nem engedi, akkor tovább kell lépni. Azt tapasztaltam, hogy nekem nem volt kellemes odaát látni ezeket a helyzeteket a saját életemből. Aki tanácsot kér, nyilván azt gondolja, hogy jót akar neki a másik, és sok esetben mi magunk is azt gondoljuk, hogy jót teszünk vele, ám a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Mindenki a saját életéért felelős. Ha valaki energiavámpírként ránk akaszkodik, az nem szeretet, és nem bűn emiatt távol tartani magunkat tőle. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb galibát gondolati síkon teremtjük meg. Előre végigjátszunk gondolatban történeteket azon az alapon, hogy elgondoljuk, a másik adott dologról miként fog majd gondolkodni. Borzasztó dolog továbbá félelemben tartani a másikat, s nem kiemelni abból! A szeretet ellentéte igazából nem a gyűlölet, hanem a félelem. Amikor attól tartok, hogy nem tudok valamiről jól és szabadon dönteni, és ráerőszakolom valakire a saját poklomat. Ha az ember nem árt gondolatban, szóban, tettekben senkinek, közel jár ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljen.
A szeretet nagyon sérülékeny.
Készítette: Vizdák Andrea
Bp., 2016. november 6.
